A Star Wars analógia

Kultúralis kurvulásunk számomra legékesebb példája, kedvenc filmes történetem, a Star Wars saga tokkal vonóval.

A három trilógia, három jól elkülöníthető időszakban készült, úgy mint hetvenes, kétezres majd a kétezer tízes évek.

Az ős trilógia (Új remény, A Birodalom visszavág, A Jedi visszatér) elmesélése klasszikus mese alapokból táplálkozik és a nézőről feltételez némi fantáziát és intellektust. 

Az 1977-es Csillagok Háborúja nem akar a mai filmekhez hasonlóan mindent a szánkba rágni.

A zenei felvezetés, a maszk, a látvány és pár másodpercnyi jelenet elég ahhoz hogy ország világ tudja, Vader nagyúr a nagybetűs főgonosz. Itt még nincs benne hogy a szerelme meghalt, a belső vívódások sokasága, a mesterével megromló és egyre inkább a sötétség felé forduló lelke. Mindenki kurvára vigyázzban áll ha belép, aki vissza beszél azt megfojtja a faszba. Nem tesz alá a történet semmit, csak magától értetődően ő a rossz. Nem melesleg a filmtörténelem legjobb rossz karaktere.

Ellenpólusa a hófehér, tiszta és ártatlan Luke. És a jó mindig győz. Nincsenek árnyalt képek festve, hogy azért Luke is egy kis geci (lásd Rogue One, ahol a lázadók között is vannak radikális gyilkosok akiknek a cél szentesíti az eszközt) nincsenek megingások, hiszen Vader az utolsó percig egy geciláda és csak a család, gyermeke szeretete tudja lelkét megmenteni. Ami egy nagyon szép üzenet.

Luke átlagos srác, nincs képességei birtokában, de tanáraitól és barátaitól kalandjai során elsajátít mindent, kapcsolatokra tesz szert, szerelmes lesz egy picit és kivívja a helyét a lázadas élén. Nem kell durva baszás és vér és óriási CGI. A díszletek meg vannak építve, ami robban az tényleg robban.

Az előzmény és a folytatás a néző agyában keletkezik. Nem néz ostobának